Az árnyékok a szobában már hosszabbá váltak, ahogy a Vyrlax napja lenyugodott. Hawkins belépett. A szoba berendezése kényelmesnek tűnt, bár az ágy kicsinek tűnt egy emberhez képest. A falat haragospirosra festették. A szemközti falon egy tükör volt, előtte egy szürke fából kifaragott szék.
Hawkins örömmel látta, hogy a társai követik. Neyy leült az ágyra, ahogy Russel is. AT megállt az ajtó mellett. Alyssa pedig kint várta.
Trent letette magát a székre, kihúzott egy fiókot. Egy szónikus borotvát húzott elő meg egy ollót.
– Erica, kiskorodban nem akartál fodrász lenni?
A lány döbbenten magára mutatott.
– Én? Sosem.
– Akkor is te vagy az egyetlen, aki talán érti ezt.
Trent a lány felé nyújtotta az ollót.
– Levágnád a hajam? Egyedül csak benned reménykedek, hogy normális sérót vág nekem.
A lány vállat vont, majd a kezébe vette a vágószerszámot. Hawkins aktiválta a borotvát, majd végighúzta a bal arcán. Az apró szónikus lökések csiklandozták az arcbőrét, miközben elpárologtatták az apró szőrszálakat.
– Szóval ez itt az út vége – mondta Neyy.
– Ki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel – válaszolta Erica.
– Ezt nem kellett volna mondanod – szólt közbe Russel.
– Dettó – ismételte Hawkins.
Alyssa belépett a szobába és ránézett Hawkinsra.
– Nem akarok tovább a terhetekre lenni. Elmegyek.
Hawkins abbahagyta a borotválkozást, majd megfordult.
– Hogy mi?
Ha a lány elmegy, akkor ki lesz téve a Külűr ezernyi veszélyének. Hawkins bele se mert gondolni, hogy mi történhet vele… Nélküle nem volt biztonságban…
– Elmegyek.
Erica a lányra nézett, majd Hawkinsra. Neyy szólalt meg helyette.
– Egy fejvadász üldöz minket, ahogy a Domínium is. Hát figyelj, azt mondanám, hogy menj el, de nem tudom, hogy mi lesz Hawkinsal utána. Tudod, az emberekre lehetne sok mindent mondani, de hogy ha az életükről van szó, akkor rohadtul önzőek. A manotok pedig ha másokról van szó, akkor önzőek. – Rámutatott Trentre. – Ha itt hagyod ezt a fickót, akkor ki tudja, mi történik vele? Lehet, úgy jár mint egy programozását vesztett robot, kiég az agya.
– Neyy azért ne előttem jó…– mondta Hawkins. Most jött rá, hogy az utóbbi három napba miért utálta magát, hogy a lány rabszolgája lett. Szeretett élni, szabad lenni. Bejárni a különböző bolygókat, kalandokba keveredni, bár igaz hogy egy kisebb fajta csoda volt élve kikeveredni belőlük, de így visszaemlékezve jók voltak.
– Túl sok bajt hoztam rátok – a lány megfordult, és elindult volna, de AT elállta az útját.
– Kijelentés: Az első törvény értelmében nem nézhettem tétlenül, ahogy egy értelmes lény kárt okoz magában. Itt kell maradnia.
Erica felsóhajtott, Hawkins pedig folytatta a borotválkozást. Alyssa haragosan fújt egyet, majd lehuppant Russel mellé az ágyra.
– Látod, nem mész te sehova. A pléhpofa nem enged ki.
– AT a neve – feleselt Erica.
– Nekem pléhpofa.
Alyssa újra megszólalt.
– Nagy bajt fogok rátok hozni, érzem.
– Fura, eddig csak eszközként tekintettél ránk…
Hawkins folytatta a borotválkozást, az arcának a jobb felét is teljesen megszüntette a szőrszálaktól. Máskor engedte volna a lányt elmenni, de a „programozása” arra késztette, hogy tartsa a közelébe, de volt valami más is. Aileen halálát nem tudta megakadályozni, de talán az ő életét meg tudja menteni.
– Tehát marad ez a felállás. Majd a balhé után még beszélünk erről – az olló vágásai nyomán Hawkinsnak új, katonás frizurája lett. Pont, mint régen a tengerészgyalogságnál. – Na, ez már jó. Steven miért nem sírtál, amikor kiderült, hogy a Towerguard Corporation cuccait hozta el Kolge-mar?
– Nem rúgtak ki, én magam lógtam el. Egy évvel ezelőtt összehaverkodtam a főnököm lányával. Ő gyorsan akart pénzt, én pedig értettem a Towerguardos cuccok feltöréséhez. Végigcsináltunk pár balhét, én a felét kaptam, de egyszer csak terhes lett neki a társaságom. Kiderült, hogy én csak bűnbaknak voltam jó… Feljelentett zsarolásért meg zaklatásért, és hogy én kényszerítettem rá, hogy segítsen a rablásokba. A kincseskamra védelme a Towerguard nagy pillanata, ha kiraboljuk, akkor a cég hírneve a béka segge alá megy.
– Egy igazi kis rohadék vagy – fordult hátra Trent.
– Figyelj, ha ezzel a kis ribanc kevesebb shoppingpénzhez jut, akkor bosszút álltam. Tudod milyenek az ilyen csajok.
– Volt egy ilyen barátnőm – mondta Erica mosolyogva, lerakta az ollót, majd megnézte a művét. – Hawkins, egész emberformád lett. Na, volt egy barátnőm, aki arról beszélt, hogy nem kapta meg a személyi parittyamotorját, a faterja valami fejes volt a Bishopnál. Ezt úgy mondta, hogy a háttérben lévő holovizión egy tudósítás futott a Skagei mészárlásról.
– Vicces – mondta Steven.
– Russel, gondolom, nekem kell valami azonosító kártya.
– Megkapod az én régimet. Az új alkalmazottak néha a már kirúgott vagy kilépettekét kapják. Egy jó ideig még a képet sem és a személyi adatokat sem cserélik ki, csak egy jelölést kap rá.
– Elég hülye rendszer.
– Hülye rendszer, de kapóra jön nekünk – mondta Steven, felállt, a zsebébe nyúlt, és előkapta a memóriakártyát. – Hawkins, sok sikert.
– Megint rajtam múlik a terv sikere.
A fiú elvigyorodott.
– Nem neked kellett betörni a Nogura adatbázisába.
– Nem téged zabált fel majdnem egy falkányi óriásbogár – mondta Hawkins.
A kedélyes beszélgetésbe Alyssa késpenge hidegségű hangja szólt közbe.
– Veszélyt jelentek rátok. Sajnálom Hawkins – mondta a lány. Felállt, és elhagyta a szobát. AT követte.
– Ezzel a lánnyal gonddal vannak.
– Csak bűntudata van – válaszolta Neyy Ericának.
Hawkins remélte, hogy ez így van.
A nap lassan lebukott a vr’a város felett. Hanyatló sugarai vörösre festették a paloták tetejét, árnyékokat teremtettek a közéjük húzódó meghagyott dzsungelekbe. A széles sugárutak fényfolyammá változtak, ahogy a város közvilágítása aktiválódott és a rajtuk közlekedő légpárnások bekapcsolták a reflektoraikat.
A palota kapuján három légpárnás siklott ki. Az első egy sárga és karcsú légautó volt, a vezetőfülkét egy buborékalakú üvegbúra fedte. A volánnál Irox ült. A hátsó ülésen Kolge-mar, a fiai, és a felesége Ivoli,kol-rhull üldögélt. Délnek fordult, majd befordult egy mellékutcába.
Egy fekete minibusz jött utána. Mindkét oldalára nagy, vastag sárga betűkkel a Tower corp feliratot festették. Hawkins vezette. Élesen balra kanyarodott, majd elindult nyugat felé. Erica kinézett az ő járművük ablakán, majd felsóhajtott. Most először történt ez alatt a három nap alatt, hogy sikerült távol kerülniük Alyssától. Remélte, hogy Hawkins jól dönt, és nem csinál semmi hülyeséget. Túl sok mindenen átmentek ahhoz, hogy a célegyenesbe elbukjanak.
A városra jellemző díszes épületek kísértetként suhantak el mellettük.
– Hallottál már a savsárkányokról? – kérdezte Kagge. A kis lény a lánnyal szembeült.
Jade megrázta a fejét.
– Ezek hat méter hosszúak, kilenc pár lábuk van, a farkuk végén hosszú tüske van. Ja és…
– Valami közük van a savhoz? – kérdezte Steven.
– Amikor tojást raknak, akkor a nőstények savat köpnek. A legnagyobb ragadozó ezen a bolygón, de már csak pár tucat él a hegyekben.
– Akkor már nem él semmi ilyen ocsmányság azokban a barlangokba mi? – kérdezte Erica.
A vr’a felkuncogott.
– De élnek, hát persze, hogy élnek. A savsárkányok elmentek, de jöttek a helyükre a kisebbek, de nyugalom. Ismerem a barlangokat, mint a kezem, vagy, hogy mondjátok ti emberek.
– A tenyerem.
A légpárnás áthaladt a város külterületén lévő kisebb házak között, a következő pillanatban már egy keskeny ösvényen haladtak, két oldalt az áthatolhatatlan dzsungellel. Erica látta a fák között világító szempárokat, az elsuhanó árnyakat.
– Ez jó. Tenyér.
Az ösvény felfelé kezdett el haladni. Erica lenézett az alattuk elterülő fekete völgybe, szinte látta a tulsó végében fehérlő acélkaput, és hogy milyen könnyű volt felnyitni.
A légpárnás észak felé kerülte meg a völgyet, egy síkságon haladtak végig, ahol a fák csak foltokban nőttek. A páfrányszerű növényzetet pedig óriási békákra hasonlító teremtmények legeltek, amik amikor észrevették a közeledő járművet, eszelős brekegés kíséretében rohantak el. A távolban dombok tűntek fel. A sofőr – egy devliai leállította a gépet.
– Ki is szállhatunk – mondta Kagge. A dombot tüskés bozót borította. A távolból bőgés hallatszott.
– Ez mi volt? – kérdezte Steven. AT a hang irányába fordult. Szemmel láthatólag ugrásra készen. Neyy beleszagolt a levegőbe.
– Növényevők. Megérezni a távolból a pézsmaszagot.
– Jadarlok, most van a párosodási időszak – mondta Kagge, majd elindult jobbra.
– Elég jól ismered az itteni állatvilágot – mondta Neyy.
A vr’a megvonta a vállát, majd felnézett a csillagokba.
– Gyerekkorom óta a dzsungelt jártam. Az apám szerint nem is vagyok igazi vr’a.– Kagge hangjából nem hallatszott semmilyen érzelem. A vr’a megállt, és nézni kezdett egy bokrot. – Ismerem az erdőt, meg a bolygómat, a csillagok jönnek majd.
– Elég sok van azokból – mondta Neyy.
Kagge megvonta a vállát.
– Sok csillag, semmi unalom.
Az apró lény az övéből előkapott egy kést, és vagdosni kezdte a növény ágait. Hamarosan előtűnt egy nyílás a sziklában. Elég széles volt, hogy Neyy beférjen, de a manotnak bizony le kellett hajtani a fejét, hogy be ne verje.
– Nem akaródzik bemenni. Egy fekete barlang, egy kis manó, aki vezet minket.
– Csak nem félsz a pókoktól? – kérdezte Neyy Russeltől.
– Kösz már ez is.
Kagge megrázta a fejét, majd megszólalt.
– Láttam én is azt a történetet, és nem volt ijesztő nekem. Szinte ezekbe a barlangokban nőttem fel.
– Csodás – mondta Erica. A vr’a ekkor már eltűnt a barlang szájában. Neyy követte. Erica Russelre és AT-ra nézett. – Kimegyünk és bemegyünk. Óriás pókok nem léteznek, nyugi.
– Persze – mondta Steven.
Erica is belépett a barlangba. Felkapcsolta a zseblámpáját, majd elindult. Előtte Neyy és Kagge, a háta mögött Stevenék. A barlang levegője nedves és fölszagú volt, a falakról cseppkövek lógtak alá. A padlója pedig hepehupás volt. A barlang fő és mellékjáratok kúsza pókhálója volt. Ezek néha csarnokká szélesedtek, de gyakran úgy összeszűköltek, hogy csak libasorban tudtak haladni.
– Hawkins megkapta a könnyebb melót – mondta Erica, miközben oldalra fordulva haladt a járatban.
– Majd szíjat hasítok a hátából, nyugalom, ha felérünk – válaszolta Neyy. – Ezért övé lesz a mosogatás.
– Szegény – mondta Erica. – A héten megkellene főznöd azt chillit, a te speciális fűszereddel.
– Erica, gonosz vagy – mondta Neyy.
A járat hirtelen egy csarnokba torkollott. A lány lámpájának fénye egy hatalmas bestia fejét világította meg. A lány előkapta a pisztolyát. A csontfehér fej nem mozdult…
– Csak egy csontváz – mondta Kagge. A lény életében hatalmas lehetett, a csontja a csarnok felé elfoglalták. Hosszú állkapcsa volt, az orrán egy jókora, hajlott szarv éktelenkedett. – Ő volt a legnagyobb savsárkány.
Erica jobban megnézte az embernél is magasabb borda csontokat. Sok törött volt, amelyik nem, azoknak a felszínén apró kráterek voltak. Golyó ütötte nyomok.
– Ezt lelőtték.
Kagge komoran bólintott, majd megsimogatta a koponyát.
– Előbb a gyermekeivel végeztek, majd beüldözték a barlangba, és sarokba szorították. Szomorú história ez – mondta a vr’a. – Fájdalmában berontott a városba és rombolni kezdett.
Csönd ereszkedett a teremre.
– Merre tovább? – kérdezte Neyy.
Kagge balra mutatott, majd elindult. A folyosó lefele kezdett el lejteni. És úgy nézett ki, hogy ez is kezd szűkülni, de hirtelen újra tágulni kezdett. Erica kikerült egy cseppkövet. A lámpájával folyamatosan a padlót pásztázva.
– Soha életembe nem jártam még barlangban – mondta Steven.
– Nyugi én is rühellem őket – válaszolta Neyy.
– Nem látszik.
– Nem is rinyálok miatta – vágott közbe a manot. Megállt, ahogy Kagge is. Előttük ciripelés hallatszott. A vr’a odairányította a fényt. A hang egyre hangosabb lett, egy árnyék suhant el, majd egy újabb. Erica a falhoz lapult, csak most vette jobban szemügyre a lényeket. Hosszú lábaikkal gyorsan haladtak, domború hátukon megcsillant a lámpák fénye. A csápjaik veszettül ide-oda mozogtak.
– Bolharákok – mondta Kagge, amikor a rovarok elvonultak.
– Mintha menekültek volna valami elől…
Erica nyelt egyet, nem mert továbbmenni, de visszafordulni sem.
– Ez után egy újabb csarnok jön, majd egy másik egyenes szakasz. Gyertek.
– Rossz előérzetem van – mondta Russel, Erica pedig tudta, hogy talán a srácnak igaza van. A csarnok nagy volt és levegős. A velük szemben a falból víz csorgott ki, végigfolyt a kőpadlón ezzel táplálva a közepén lévő tavacskát. Erica lépett egyet, roppanás hallatszott, ahogy a cipője talpa rálépett valami kemény dologra. A lány ösztönösen hátralépett, majd megvilágította azt. Egy akkora rovart taposott szét, mint a saját alkarja. A lény a hasán feküdt, vékony, pálcika lábai a mennyezet felé meredtek. Farka vége villás volt.
Russel felnyögött, amikor a lámpája több ilyen rovar holttestét világította meg. A hasuk fel volt metszve…
– Mik ezek? – kérdezte Erica.
– Ívzabálók – mondta Kagge. – A királynő, ha éhes, akkor a saját gyerekeit falja fel.
– Aztán rátámad az első zsákmányra, amit csak talál rátámad, ugye? – kérdezte Neyy.
– Ott van a plafonon – mondta Kagge, és lekapcsolta a lámpáját. Mindannyian úgy tettek
Erica látta, ahogy a sötétségben megmozdul egy árnyék és mászni kezd. Hangos csattanás hallatszott, amikor az a lény földet ért. Végigvisszhangzott az egész teremben…
– Most mi lesz? – kérdezte Steven.
– Futunk – mondta Neyy.
